Tudjuk, hogy ha késsel támadnak, el kell futni, ha pisztollyal, akkor neki kell menni. Csak azt nem mondta még el senki a világon, hogy akkor mit kell tenni, ha maga az élet támad rád egy öreg Alfával. Szerencsére nem eshet ez meg bárkivel, csak azokkal, akik nem hajlandóak kidobni kaját, szándékosan a táp rossz részével kezdik, és a végére hagyják a finomat, az olyanokkal, akik akkor is megeszik a lángost, ha a széle szinte mócsing, a közepe pedig üveg. Az ilyenek nem riadnak el egy foshatár Alfa felújításától sem, mert tudják, hogy ha már kikérték, akkor ez a sorsuk, büszkén, pókerarccal végig kell rágni magukat rajta, hisz ők a hibásak, hogy a Topogóba mentek enni, nem pedig a Tündöklőbe. De oda úgyis csak a biztosra menő pojácák mennek, mit keresnénk mi ott? Mindig a kaland a legjobb fűszer.
Egy Alfa felújításánál sokszor kell enni a kínt, megannyi falat feszíti a torkot, amikor pedig nagy nehezen lecsúsznak, még sokáig érezzük az árkokat, amiket véstek útközben. Egy szabály van, okádni tilos, mert akkor mindhiába rágtuk végig a keservet. Meg kell enni mindent szépen. És ahogy vihar után egyszer úgyis kisüt a nap, úgy bizony az ilyen lakománál is eljönnek a kevésbé rágós részek, sőt, az igazán finomak is. Legyen végre szó az utóbbiakról is egy kicsit.
Kilenc hónapja nem jelentkeztem hírekkel ezen kotlák háza tájáról, aki esetleg a legutóbbi cikk megjelenésének estéjén kapta el meggondolatlanul a Julit, annál ma már felsírt egy új élet. Én bezzeg lassan két éve sírhatnék fel, amikor meglátom ezt a cuccot a garázsban, még inkább rázendíthetnék, amikor a bankszámlámra kell ránéznem, ebben az életben semmi új nincs. És mégis van. Meglett az OT-vizsga időpontja, október 6. Addig kell ennek elkészülnie teljesen, és nem mondanám, hogy izgalommentes a helyzet.
Legutóbb ott hagytuk abba, hogy ki kellett venni a motort, hogy felújíthassam a gázpedált. De ezzel egyidőben természetesen sok dolgot le kellett bontani, márpedig ami egyszer kikerül, az nem kerülhet vissza felújítatlanul, cseréletlenül. Jól megszívtam, hogy meghoztam ezt a szabályt, ezzel szórom meg sokszor gyémántporral a gondtalannak tűnő, puha falatokat is. De a kardán nem ilyen kategória volt. Az bizony egy hosszúra gyúrt szardarabbá lett már a 45 év során, soha nem nyúlt hozzá előttem senki. Ha megtörtént volna bármikor is, akkor nem a gyári, szétszakadt hardykkal kellett volna szemeznem, amikor megláttam. De a terv egyszerű volt, szerzek gyári új hardykat, kicserélem a felfüggesztőcsapágyat, és meg is vagyunk. Találtam is 200 euróért egy készletet az íbéjen.









Miután a megérkezés után kidobtam őket, rendeltem három utángyártottat. Sajnos nem volt mit tenni, ezt a falatot is le kellett nyelni szó nélkül, én mertem a moslékos vödörből az ezüstkehely helyett. Gyáriak voltak, csak éppen 40 évesek. Megdermedtek már, mint én, amikor megpróbáltam őket megnyomkodni. Nem szereltem be azokat, mert nem akarom megint szétszedni a közeljövőben a kardánt, ezek pedig nem bírták volna sokáig, az fix. Jól kezdődött hát ez a fogás, de utána annál simábban mentek lefelé a falatok. Nemcsak a csapágyból vettem újat, hanem a felfüggesztőből is, az utángyártott hardyk pedig majdnem tökéletesek voltak, csak a hátsónak a belső átmérőjén kellett egy kicsit igazgatni, bár attól nem voltam túl boldog, hogy nekem kell befejezni a gyártást. Figyeltem, hogy mindent jelöljek össze mindennel a kardán szétszedésekor, mert ez kompletten volt centrírozva. Bár igazából annyira hiszek ebben, mint amikor a gumis kicentrírozza a kereket, majd rábassza utólag a félkilós dísztárcsát. Az új hardykkal sem lesz ugyanolyan semmi, mint amilyen előtte volt, és az évtizedek során megkövült eredeti példányok sem hinném, hogy pont ugyanúgy játszották a szerepüket, mint új korukban. Mindegy, amit tehetünk, tegyük meg, aztán úgyis a gyakorlat számít, nem az elmélet, ha szar lesz, akkor el kell vinni valahova kiegyensúlyoztatni. De egyelőre örültem neki, hogy szép lett, jó lett, minden csavar is új, mehetett vissza a helyére rengeteg forint elköltése és némi munka után. Tudok a trükkről is, hogy beszerelés után nem szabad ész nélkül meghúzni a csavarokat a hardyknál, hanem egy picit hagyni kell rajtuk, hogy a motorindítás után kvázi magát is kicentrírozza a cucc.
Az első futóműben minden kiszedhető ki lett szedve és megjárta a porfestők fényes világát a homokvihart követően. Ebbe beletartoznak a kerékagyak is, amik kaptak új csapágyakat. Kétszer is, de ennél ugye megszoktam az ilyet. Másodszorra már csodás csapágyakat kaptam, az elsők úgy morogtak, hogy megijedtem tőlük. De csak majdnem annyira, mint a benzintank belsejétől...








Ez nyilván még egy fémtankos autó, a 45 év alatt pedig beszállt a lakomába a rozsda is, de mohó módon. Nekilátott a külsején kívül a belsejének is. Két éve ugyan fel lettek újítva a karburátorok, csak sajnos nem túl sok ésszel volt megáldva a mester, hisz innen kellett volna kezdeni, ennek még később lesz jelentősége. Sebaj, én most lekaptam a tankot, hogy elkerüljön valami általam sosem látott emberhez felújításra, egy cimbim vitte el hozzá, állítólag nagy szaki. Nagyon ráfért ez a beavatkozás a tartályra, a maradék kis benzin kőzúzalék hangjának kíséretében jött ki belőle, amikor kiöntöttem. De kész lett pár hét alatt, addigra pedig kerítettem hozzá vadi új benzinszintjelzőt, amin keresztül a motor szipákolja ki a benzint, ennek a rögzítőgyűrűjéből is találtam egy gyári újat. Legyen minden új, az összes csövet is kicseréltem a rendszerben, természetesen egy új, nyomásszabályzós benzinszűrőt is vettem egy vagyonért.







A kipufogó is természetesen lekerült a helyéről, és elkerült a megfelelő helyre, hogy kicsit tatarozzák. A legnagyobb része hibátlan volt, szinte új, csak lefújtam őket szépre, hogy újnak nézzen ki, 1200 fokig hőálló, rendes festékkel, nem az OT-vizsgák elengedhetetlen kellékével, A Kályhaezüsttel. Egyébként két bibi volt ezzel a kipufogóval, az egyik, hogy a leömlők ocsmányak voltak már, de ez homokszórással és rögtön utána a rendes festékkel meg lett oldva. A másik gond a leömlő utáni résszel volt, azzal ugyanis felakadtak már párszor, emiatt be volt horpadva mindkét cső. Szerencsére autó nélkül is meg tudták oldani a mesterek az elvitt darabot, és ki lett cserélve mindkét csőszakasz, amikor felszereltem a helyére, akkor is kiderült, hogy teljesen méretpontos maradt, jó munkát végeztek, ráadásul olcsón. A leömlő felszereléséhez is persze vettem mindenből újat, ide nem jók akármilyen csavarok.






A fékeknél elöl is megújult minden. Tanultam abból, hogy nekiálltam a hátsókkal vergődni, itt már kapásból vettem inkább új nyergeket, egyszer élünk, legyen ok arra, hogy éhen haljunk. Az Alfettán a hátsó fékekhez méltó módon elöl sem normális minden, bár ránézésre egy sima féknyereg, valójában az sem mindegy, hogy áll benne a dugattyú, milyen pozícióban. Láttam én valami ábrát a szerelési kézikönyvben erről, de ha valami túl bonyolultnak tűnik egy könyvben, akkor megtanultuk az iskolában, hogy mi a teendő. Úgy van, át kell lapozni, ne nyomasszon ott minket, aztán majd remélhetőleg így is összejön a kettes. Ám ha a feltámasztandó Alfák legendás védőszentje, Csikós mester hozza szóba ezt a dolgot egy kommentben, akkor mégiscsak megnyalintja az ember az ujját, és visszalapoz kettőt a megrettegett oldalig. Íme:
Mókásak ezek az olaszok. A váltót és a kardánt nem tudja, hogy hova kell tenni, a szelephézagba berakhatod a pöcsöd, a gázpedált csak a motorral együtt lehet kiszedni, de a fékbetétnél nagyon fontos, hogy véletlenül se kopjon ferdén. Persze lehet, hogy csak a szívózás volt a cél, mert akkor mindent értek. Az intelem után tehát szedhettem ki a fékbetéteket, hogy rálessek a dugattyúk pozíciójára, és úgy tűnik, hogy ha nem akarsz ilyesmivel szarakodni, akkor vegyél új féknyerget. Azokat ugyanis tökéletesen beállított dugattyúkkal árulják, mindkettő ideális állásban volt. Így hát már csak a flexi fékcsöveket kellett kicserélnem, persze kétszer. Az első példány ugyanis túl hosszúnak bizonyult, megemelt autónál minden okénak tűnt, de ha leengedtem volna, akkor beleért volna a stabilizátorba, az meg nem annyira csodálatos, mint egy új, gyári scudetto. A rajta lévő ezeréves matricát kellemesen le lehet áztatni a mosogatóban. És hogy vettem -e új hűtőmaszkot is hozzá, mert eltörtem az eredetit? Ezt csak az új motorháztető zárszerkezet tudhatja nálad jobban. Harmadszorra már megfelelő Alfa-emblémát is sikerült venni.



Nem szabad amúgy az ilyen autó alatt sokat tartózkodni, mert minél többet nézi az ember a részleteket, annál több teendőt vesz észre. A futómű már új mindenhol, a fékek is teljesen újak az utolsó elemükig, beállítottam a kéziféket az új bowdenjével, új a tank, megújult a váltó és a kardán, nemkülönben a kormánymű, de még a kilométeróra spirálja sem régi. De mégis meg lehetett innen pillantani még valamiket… A lökhárítókat. Ehh.
Belül már elkezdtek rozsdásodni, az indexek keretei pedig nemcsak elkezdték, de lassan be is fejezték a műveletet. A lökhárító tartóvasai is már a sír felé tartottak, muszáj volt közbelépni. Lekaptam az elsőt, és szétszedtem darabokra. Nos, a széleken lévő puha műanyagból készült sarokelemek is kukák voltak. Még az eredeti szegecsekkel volt rögzítve szinte minden, az indexbúrákhoz viszont a múltbéli szerelők megkeresték a legkevésbé odaillő csavarokat, és túlhúzták a nem megfelelő csavarhúzóval, haddszokja. Ennek megfelelően az ellendarabot is tönkretették, oldhatatlanra összegyógyultak. Középen a dísz”csík”, ami egy viszonylag széles, puhább műanyag szintén az enyészeté lett, ugyanis van benne fém. Szétrohadt belülről az egész, és az ebből kilógó csavaroknak is annyi lett.








Létezik újonnan bármi ehhez a világon még ennyi évtized után?
Bementem a teszkóba, de nem találtam semmit a lökhárítóhoz… Sem a metróban, de még a lidliben sem.
Aludtam egy tiszteset, az mindig jót tesz, és másnap találtam is indexbúrákat, hozzájuk tartozó rögzítőcsavarokat is, amik nagyon menők, színazonos műanyagok, ez elvileg a gyári megoldás, őrület. Már csak keríteni kellett csavarokat, amikbe bele lehet őket csavarni, de azok nem léteznek a világon, pedig a mekis kuka mögött is megnéztem. Alumíniumból voltak az eredetiek, emiatt rohadhatott bele könnyedén a rögtönzött fém csavar. Elvitt hát az utam a kedvenc esztergályosomhoz, gondoltam csináltatok újakat. Fontos volt, hogy mekkora a hatlap mérete, mert csak úgy fér be a foglalatba, ekkorából viszont csak réz volt neki a műhelyben. Nem baj, jó az, a műanyagot nem fogja tönkre tenni a nemesfém, a műanyag foglalat sem ellenség, csináltattam hozzá réz anyákat is, rézalátétekkel, hogy azokkal se vesszen össze a csavar. A frissen porfestett elemhez lesz rögzítve, ezért talán ott sem lesz egyhamar gond, elég vastag az a réteg. Erre figyelni kell, mert a fémeknél is ugyanaz zajlik, mint a társadalomban. A nemesebbik tönkreteszi az egyszerűbbet, csak a saját fajtájával érzi magát komfortosan.







A krómrészeket megpucoltam kis kezeimmel, a rozsdás cuccokat pedig elvittem a hölgyekhez a porfestő műhelybe. Amíg készültek, kicsit lejjebb ástam az internetben és találtam a sarkokra zsír új műanyagdarabokat. A középső elemhez fogtam még két ásót, és elkoptattam őket az internet mélyére ásás során, de semmi. Robbantottam párat lefelé, elhagytam a Föld magvát, és épp mielőtt kibukkantam volna Kínában, találtam cikkszámot, és azáltal végül egyetlen példányt valahol Olaszországban, de az eladó persze elvileg nem postázza Magyarországra. Mivel több esély nem nagyon volt, írtam neki, hogy biztos, hogy így akarja leélni az életét, hogy nem adja el ezt egy magyar baromnak? Szerencsére az derült ki, hogy ez számára egy bakancslistás teendő volt, úgyhogy kisvártatva kezeim közé kaphattam ezt a kincset. Csodás érzés az ilyen, mindenki Indiana Jonesnak érezheti magát, amikor hasonlót visz véghez. A szegecsek helyére vettem méretpontos és rozsdamentes csavarokat, úgyhogy hamarosan a helyén feszíthetett a minden elemében megújult első lökhárító.
A hátsónál ugyanez volt a helyzet, csak ott nem találtam fekete oldalsó műanyag elemeket, ezért lefújtam szépre az enyhén kékeket, amiket találtam bontottan. A középső elemet itt nem kellett cserélni, csak lefesteni. És mivel valami gyík beletörte egyszer a csavart az egyik felfogatásba, azt kellett még kiműtenem, de szerencsére sikerült, eztán nem három csavarral fog rögzülni a kasztnihoz, mint az eddigi ki tudja hány év során. A tartóvasak persze megjárták a porfestést, és a rendszámtábla világításából is találtam egy teljesen új, gyári példányt. Muszáj volt lecserélni a meglévőt, mert egyrészt már csúnya lett, másrészt valami villanyos tanonc kamatoztatta rajta a nem létező tudását, borzalmas kotványt megalkotva. Szerintem az lehetett a cél, hogy ne a régi fajta izzókat lehessen használni, de miért egyszerűbb emiatt inkább mindent megerőszakolni? Hihetetlen az emberi faj.






Már csak a féltengelyek nem tetszettek alulról. Az alvázvédős tengelyek, rozsdamarta csuklók nem illettek már erre a szép környékre. Úgyhogy facsartam még egy lelkeset a bankszámlámon, és vettem két teljesen új féltengelyt, ahogy az igazi hülyék szokták. Az ilyen fajzatok néha azt képzelik, hogy kifizetni volt csak fájdalmas, de annál jobb érzés lesz, amikor megjönnek. Nos, meg vannak a magamfajták, akik, amikor megkapják a portékát, akkor derül ki, hogy valójában nem jó, mert túl rövid a tengelyük… Pedig Alfettához árulták, de úgy tűnik, hogy nem az enyémhez. Először kiáltottam a pusztába egyet az eladó felé, de pár alvás után inkább beláttam, hogy már csak előre lehet menekülni. Levettem a csuklókat a régiekről, és elvittem a tengelyeiket porfestetni.
Eztán már semmi más dolgom nem volt, mint az újakat is szétszedni, majd az „új” féltengelycsuklókat áttenni a régi, de megújult tengelyekre. Azért az idézőjel, mert az újak is 40 évesek voltak, tehát a bennük lévő zsírt frissítettem inkább. Szóval a négy féltengelyből csináltam kettőt. Nem új féltengelyeket vettem, csak négy régi csuklót. Hogy még jobban fájjon, utánajártam, hogy mennyibe került volna ezeket külön megvenni, de végül az derült ki, hogy nem lettem volna beljebb anyagilag. A hülyéknek néha tényleg szerencséjük van.





De másszunk ki végre az aknából, és üljünk inkább be az autóba, vagyis inkább ne, mert épp nem lenne hova. Ekkorra ugyanis elvittem már a belteret a Pepita Carpithoz, ha már szerencsére itt vannak Fehérváron ezek az aranykezűek. Elsősorban a szőnyeg volt az, ami nagyon nem tetszett, bordóvá ette az idő, pedig ennek eredetileg szürkének kéne lennie, tök fura, hogy ilyen módon változott meg az idők során. Ahol takarva volt, ott látszik is, hogy eredetileg szürke volt és a brossúrákból is ez derült ki. Újra kellett festeni, hogy ne legyen ocsmány, és ha már kikaptam az üléseket, azokat is elvittem, mert sok helyen felfeslett már a varrás, és a vezetőülésben már a szivacs is kissé megrogyott, csúnya lett, a kalaptartóból pedig magáévá tette a színt a nap. Balázs mester az ülések szétszedésekor észrevette, hogy a kárpit hajdanán laminálva volt, de az eltűnt belőle a 45 év alatt. Mint kiderült, a laminálás itt azt jelenti, hogy a kárpit belső felén volt egy vékony réteg szivacs, az adja a plusz feszességet. Magát a kárpitot meghagytuk az eredetinek, mert bár kissé napszítta már, de legalább az autó sajátja, és nincs szétszakadva. Végül elkészült minden, addig én meg a konyhaasztalon felpucoltam a króm rögzítőelemeket, és kerítettem hozzájuk új csavarokat. Jó érzés egy autó felújításakor a belteret visszaszerelni, ez egy igazán zsíros falat…









Ide még szereztem egy új fűtésbokszot, mert az eredetit már tákolták szanaszét, egy molesztálatlant sikerült lőnöm külföldről. Beszerelés előtt átmostam a fűtőradiátort, és fel lett újítva a fűtőmotor, mert olyan hangon csikorgott már, hogy egy mobil kísértetkastély lett volna tőle a jármű. Felőlem így maradt volna, de Bandi mondta, hogy erre léteznek felújítóműhelyek. Beszarás. Nem is volt drága. Csak direkt 12V ráadásakor forgott egyébként, a kapcsolóra meg sem nyikkan, szóval az elektromos munkák során még ez is sorra kell, hogy kerüljön.


Nagy, finom falat volt még a tetőablak nyitókallantyúja körüli műanyag megalkottatása a semmiből. Törött volt és csúnya, és persze ilyet nem kapni sehol. Ausztráliából lehetett volna hozatni ötvenezerért. De szerencsére egy kollégám csajismerőse hobbiból szokott 3D nyomtatni, úgyhogy puszta mókából megalkotta a lehetetlent… Őrület, hogy mennyire ügyes, és nem is akart kérni érte szinte semmit. A tehetség szereti magát elpazarolni.



Időközben szereztem négy bontott, gyári, csúnya felnit is. Szükség volt erre, mert nem gyári kerekekkel vettem, azokat már el is adtam, de járt hozzá négy gyári kinézetű kerék, amik amúgy tök szépek voltak, korhű gumikkal a dicső múltból, jó állapotban. Csakhogy azok 13-asok voltak… Ennek pedig a 14-es a gyári mérete. A szerzett felnik fel lettek újítva, kaptak új gumikat, úgyhogy már csak a gyári kerékcsavaroknak kellett megújulniuk. Ehhez ugyanis nem mindegy, hogy milyen a csavar, mert a középső felnikupakot is tartják. Szereztem egy szett normálisan kinéző csavart, és elvittem őket galvanizáltatni. Isteni a műhely kívülről, imádom ezt a hangulatot. Nem gondolná az ember, hogy itt szépülnek meg a dolgok.





Úgyhogy az autó menetkész lett. Benne a motor, a hajtás, a minden… Jöhet az első indítás, ami mindig óriási para. A gyújtást is felújítottam, a mindent is kicseréltem, úgyhogy nem sok ok volt rá, hogy beinduljon. És persze ne feledjük, hogy a váltót is én újítottam fel, ami most, az első beindításkor állna neki először forogni… Úristen, inkább hagyjuk, nem is akarom beindítani.
De ez is csak egy falat, amin túl kell esni. Ha keserű, akkor fintorgás jön és sírás, de ha netán beindul, akkor olyan édes lesz, mint a cukrozott méz. A csajomon kívül eljött az egyik cimbim is, hogy kezeljék a poroltót, ha netán kéne, vagy csak zárják rám a garázsajtót a lángokkal együtt, ki tudja, hogy épp milyen hangulatukban lesznek. Dobpergés hallatszott a garázsban, meg mókás módon egy kint ordító, recsegő motor, biztos csak engem akart froclizni. Kulcs elfordít:
Hátőőő, nem nyerhetünk mindig. De van egy olyan ősi kínai mondás, hogy jobb ma egy seképsehang, mint holnap egy nabazmeg. Én meg körülnéztem a kábelek közt, mert tényleg a világon semmi sem történt a kulcs elfordítására, úgyhogy valami villanyos gebasz kellett, hogy legyen. Találtam egy szétcsúszott csatlakozót a beltérben, összedugtam, hátha. Második próbálkozás:
Faszul jár, prüszköl, rázkódik, de bakker, beindult... Ilyen édes lehet a mennyei manna, persze nem diétás kivitelben, hanem a világ összes örömével meglocsolva. Mondjuk kapcsolni egyetlen fokozatot sem lehetett, de ott a kuplung kiemelésével volt a gond, állítottam rajta másnap és onnantól már meg is mozdult. Önerőből, hihetetlen, és a váltó sem esett szét! Ittam rá még valami édeset.
De nem hagyott békén a gondolat, hogy valahogy be kellene állítani a futóművét. Hipp-hopp, elteleportáltam álmomban egy helyre, magam sem tudom, hogy hogyan, és be lett állítva hamar. Nincs jelentősége ennek a műveletnek, mert rengeteg még a munka az autón, de fontos lépés ez, egyfajta lezárása a futóművön és a környékén végzett teendőknek. Mindenesetre jó látni, hogy akkoriban, tavasszal is kinézett már valahogy:
Most pedig nincs nálam az Alfa már egy hónapja. Másfél évig dolgoztam rajta, úgyhogy kimondottan jó érzés látni az üres garázst, ilyen lehet megszabadulni nyáron a büdös kölköktől végre, legalább egy kis időre. Épp a végső fázisban jár a felújítás, ahol olyan munkák készülnek el rajta, amiket én nem tudok megtenni. Kis kasztnimunka itt-ott, a motortérben is ez-az, átnézni a full villanyt, kevésnek tűnik már az, ami hátravan, de valahogy csak összejött így is egy 17 tételből álló lista. A karburátorok is teljesen fel lettek újítva, a maximális gondoskodás keretein belül, minden részük megújult, úgy is néznek ki. A benzinellátás tehát pipa, ez egy karbis motornál kritikus pont. Maga a lélek. A só és bors. Nemhiába nem tudta Bandi beállítani, amikor idecitáltam az első sikeres beindítás után, nagyon tré módon lettek felújítva pár éve, és tele voltak rozsdával is. Reméljük eztán minden csodás lesz velük majd, miután most másodszorra, rendesen is megújultak.

A vizsga pedig eléggé közeleg. Sok szart kellett eddigre lenyelni, és voltak igazán finom koncok is, de még hátravan ez az utolsó falat. Reméljük menni fog elsőre a vizsga, mert sok dolgot hallani erről a rendszerről, de én csak az értelmes formájában vagyok hajlandó részt venni benne. Tulajdonképpen új lesz az autó, és ennyiből akár vehettem is volna valami újat. Ha nem menne át mondvacsinált okokból kifolyólag, az egy akkora keserű pirula lenne, amit már az én kiakasztható gigám sem tudna befogadni.
Meglátjuk, hogy mit hoz az október. Addig sem lesz unalom, mert a teendőkből még van vissza jelentős mennyiség, szóval igazi utolsó pillanatos rohanások lesznek még itt, úgy érzem. És szerintem addig még elmesélem őket, mert most is kimaradt sok részlet, és csak a díszlécek kalandjairól lehetne írni egy könyvet.
Izgalmas ez az egész. Nem az a kérdés, hogy megőrültem -e, hanem az, hogy miért érzem úgy, mintha én vizsgáznék, nem pedig az autó. Tényleg csak az igazi hülyék műfaja ez.
A sorozat első két része itt található:
45 éves Alfát vettem, rögtön szét is szedtem - olasz kínok, első felvonás
Ezen mindent kétszer kell megcsinálni. Ezen mindent kétszer kell megcsinálni
Itt minden szabadidőből készül, aminél nincs értékesebb. Ha tetszik, amire fordítjuk, akkor arra kérünk, hogy támogatásoddal biztass minket a folytatásra. Köszi!
Kövess minket itt is:
Olvass. Hallgass. Nincs fals.













Sztem téged olvasni olyan,mint pornót nézni.
Külső szemlélőként szórakoztató, de egy pillanatra nem cserélnék veled.
😃
Vadász, vadász.... Már a medve se számolja rég, hányszor voltál nála.
De reméljük leszoksz.